(15/01/2008 - 19:44)

 Csend. Néma csend.

 Csak ült, ült a szobában

 És hallgatott.

 Csend. Néma csend.

 És mégis... kiáltott valakiért

 kiáltott valamiért.

 Erősen, hangosan

 széttépve a maga alkotta falat.

 És mégis csend volt. Néma csend.

 Hallgattak a szavak,

 némán, mozdulatlan.

 Elindultak, hogy elmondják

 hogy kérik, hogy akarják,

 mit nem szabad,

 mit mégis muszáj.

 De a csend útjukat állta.

 Hallgattak a szavak.

 Hallgattak a szemek.

 Lezárva titkaikat

 a benne rejlő igazukat,

 mert mondanák, mit akarnak

 mit elvesznek és megkapnak,

 és megtartanak.

 Hallgattak a szemek.

 Hallgattak a kezek.

 Nem kutatták a testeket

 messze tűnő rejtekeket,

 hogy mondanák a gyönyört,

 mit kínzó vágy gyötört.

 Hallgattak a kezek.

 Hisz csend volt. Néma csend.

 Egy halk hang. Valahol...

 Utat keresve dalol

 s erősödni kezdett,

 megtörve a csendet.

 Már veled zúg és árad

 hiába emelsz gátat

 mert lezúdul, mint tenger árja,

 sziklát törve, akadályt nem látva

 s magával sodor.

 És megszólalnak a szemek.

 És megszólalnak a kezek.

 Mesélnek, mit nem lehet,

 mit enged és elbír a képzelet,

 álmokat és vágyakat,

 mi jön és tán elszalad,

 Vagy tán megmarad...

 Csak a szavak hallgatnak.

 Csend van. Néma csend